Amikor reggel kinyitottam a szemeimet Klaus állt előttem. Nem tudtam, megszólalni mert még nem igazán dolgoztam fel mai tegnap történt. 1 hónappal ezelőtt még egy átlagos lány voltam akinek van családja meg minden, most pedig fekszek egy ágyban egy vámpír áll előttem, aki mellesleg arra kényszerített, hogy hozzá menjek...
- Jól érzed magad?- Kérdezte Klaus. Én egy bólintással jeleztem, hogy ' jól leszek' de valójában nem így éreztem. Miután az egész éjszakát végigbőgtem eléggé legyengültem, bár ezt minél jobban próbáltam elrejteni Klaus elöl. Amikor sikerült kikelnem az ágyból a fürdő felé igyekeztem, és azon kaptam magamat, hogy olyan a fejem mintha másnapos lennék, pedig csak kisírtak a szemeim. Egy gyors mozdulattal kontyba fogtam a hajamat és megmostam az arcomat, de nem sokat segített. Klaus még mindig a szobában volt és engem nézett.
- Mit akarsz?- kérdeztem.
- Enned kéne, vagy még jobban legyengülsz...- majd egy szemhunyásnyi idő alatt a szobámba termett egy nagy tálca kajával de nem volt étvágyam viszont Klaus-t sem akartam tovább hallgatni ezért ettem egy pár falatot majd félretettem a tálcát.
- Miért csinálod ezt?- a szemeim ismét könnyekkel teltek meg. Úgy éreztem magamat mint egy kislány aki nem találja magát a nagy világban.
- Mindent elmagyarázok, még ma. Most gyere velem!
- Hova?
- Majd meglátod, kedvesem. Öltözz melegen!- majd kiment.
Ezt a Klaus-t jobban szerettem mint az idegbeteg énjét, de sajnos nála ez gyorsan változik... Magamra kaptam egy sötét farmert és egy barna felsőt amin egy szív volt, na meg egy bőrdzsekit.
- Mehetünk?- kérdezte Klaus.
- Igen.
Sosem szerettem a meglepetéseket és Klaus teli volt meglepetésekkel. Valójában ez lehet az oka annak, hogy még mindig meg tud félemlíteni. Elég sokáig tartott amíg odaértünk mert 2x is elbóbiskoltam, de Klaus még a zenét is lehalkította, örülnék neki ha gyakrabban mutatná meg a normális énjét... Amikor felébredtem Klaus még mindig vezetett.
- Mikor érünk oda?- miközben kérdeztem, álmosan nyújtózkodtam.
- Fél óra. Kipihented magad?
- Igen, azt hiszem ki...
A táj gyönyörű volt. Mindenüttfák voltak, és hegyek. Az egész hegyen csak mi voltunk és csak egy kis út volt amin haladni lehetett. Valamint volt egy gyönyörű tó is. Nagyon tetszett!
- Igen, ez gyönyörű! Annyira kihalt, de mégis teli van élettel az egész hegység.
- Örülök, hogy tetszik. Megérkeztünk!
Előttünk egy kis faház volt ami nagyon lakájos volt kívül és belül is. Miután bevittük a csomagokat Klaus megmutatta a házat. (bár már láttam az egészet amikor beléptünk mert tényleg kicsi volt) Bármennyire is melegen öltöztem, jelenleg majdnem megfagytam.
- Fázol? Akarod, hogy begyújtsak?- kérdezte.
- Igen, az jó lenne.- mosolyodtam el, a mai napon először. - Miért jöttünk ide?
- Mert azt akarom, hogy felejts el minden problémát és erre ez a hely a legalkalmasabb... Gyere!- majd húzott el a kandalló melege elől. Amint láttam sétálni indultunk.
- Most? Nincs túl késő?- kérdeztem aggódóan.
- Csak nem félsz?- nevetett.
- Nem!- vágtam rá gyorsan. - Csak nem szoktam este 7-kor erdőkbe sétálni vámpírokkal, ennyi az egész! De menjünk! És most már elárulod, hogy hol vagyunk?
- Az Appalache hegység egyik legeldugottabb részén.
- Értem.- majd összekulcsoltam a kezeimet a derekamon, mert tényleg nagyon hideg volt, de nem akartam nyafogni, és szerintem egészen jól rejtegettem Klaus elöl, hogy megfagyok mert nem azonnal vette észre.
- Induljunk visszafelé még mielőtt megfagysz itt nekem.- majd gúnyos mosolyt vetett rám én pedig meglöktem a vállammal.
Amikor beléptem a házba, megcsapott a meleg levegő ami nagyon jól esett. Leültem a kanapéra és majdnem elnyomott az álom, de Klaus megfogott és bevitt a "szobánkba".
- Klaus...
- Aludj!
Másnap korán ébredtem, és a nappali felé igyekeztem amikor megláttam, hogy Klaus ül a fotelben és rajzol. - Ez is ő lenne?!- kérdeztem magamba. - Van egy érzelmes oldala is vagy csak színleli?- közelebb mentem, hogy megnézzem mit rajzol.
- Ez gyönyörű! Nem is tudtam ,hogy szeretsz rajzolni?
- Tudod ha az ember ezer éven keresztül él kell találjon magának valami elfoglaltságot...
- Hihetetlen, hogy még mindig képes vagy meglepni... Na megyek eszek valamit... - amikor sétáltam volna a konyha felé, megbotlottam a szőnyegben és egyenesen Klausra estem rá. Miközben egymás szemét néztük azon gondolkoztam, hogy ilyen közel még talán soha nem voltunk egymáshoz.
